The Babel Flute

Viktória Ozsvárt – Gyula Czeloth-Csetényi

A vizsgálódásom súlypontja az 1945 és 1970 közötti két és fél évtized, amely sokoldalúan feltérképezett időszaka a 20. század magyar zenetörténetének. Számos zenetörténeti munka foglalkozott már korábban a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1948-as határozata nyomán Magyarországon is megkezdődő „szovjetizálódás”, valamint az 1956-os magyar forradalom után végbemenő kádári konszolidáció kultúrára és zeneszerzésre kifejtett hatásával.

Mindezek a történeti és kulturális jelenségek a korabeli magyar fuvolások pályáját is nagyban meghatározták. Célkitűzésem az volt, hogy a részben eddig közismert és kevésbé ismert tényeket és adatokat tárjak a Babel Flute Magazin nemzetközi olvasóközönsége elé.

Dömötör Lajos pályaképe

Dömötör Lajos (1881–1965) a 20. század első felének sokoldalú és sokat foglalkoztatott fuvolása volt. A Zeneakadémián Adolphe Burose osztályában végzett, majd 1912-től 1944-ig ugyanebben az intézményben fuvolatanárként a következő fuvolás-generációk meghatározó tagjainak pályáját indította el. Első tanítványai között találjuk Hartai (Hochstrasser) Ferencet, majd iskolájából a későbbi zeneélet olyan jeles képviselői kerültek ki, mint Jeney Zoltán. 

Dömötör Lajos bizonyos értelemben a magyar fuvolázás „alapító atyjaként” tűnik fel, nem érdektelen tehát áttekintenünk pályafutásának egyes állomásait. 1881. december 9-én született a ma Romániához tartozó Karácsonyfalván, Torontál megyében. Zenei tanulmányait hegedűsként kezdte, majd a fuvolára tért át. E váltást egy sorsdöntőnek bizonyuló fordulat idézte elő, ugyanis Dömötört fölvették a petrozsényi bányász zenekarba. Ekkor határozta el, hogy muzsikus lesz és a Zeneakadémiára felvételizik. 

Tizennyolc évesen valóban a Zeneakadémia hallgatóinak sorába került, ahol fuvolatanulmányai mellett zeneszerzést is hallgatott Koessler János és Herzfeld Viktor osztályában. Mindkét szakon végbizonyítványt szerzett. Zeneakadémiai törzslapja szerint 1907-től már tanított az intézményben, azonban ugyanezen a dokumentumon tényleges szolgálatba lépésének hivatalos kezdő idejeként 1912. szeptember 1. szerepel. Az 1912/1913-as tanévet dokumentáló évkönyv említi őt először a tanári testület névsorában.

1912-ben az 1853 óta működő a Filharmóniai Társaság Zenekarába került. A zenekar ekkor Kerner István, majd 1919-től a zongoraművész és zeneszerző Dohnányi Ernő vezetésével működőtt. A fuvolaművész karrierjében gyorsan haladt előre, 1925-től már mint alelnök-igazgató szerepel a jegyzőkönyvekben. Később, 1937-től az együttes örökös tiszteletbeli alelnökévé választották.

A Második világháborút megelőző Horthy-korszakban Dömötör Lajost a magyar zenei életének fontos vezető pozícióit betöltő Dohnányi Ernőhöz nemcsak szakmai, hanem személyes szálak is fűzték. Dohnányi lánya, Dömötör Margit zongoraművész 1940. augusztus 24-én kötött házasságot Dohnányi második házasságából született fiával, Dohnányi Mátyással.

Dömötör Lajos fuvolajátékával kapcsolatban egyik egykori tanítványa így nyilatkozott: „A zeneirodalom legnehezebb szólóit is a ma már elképzelhetetlennek tűnő Schwedler-fuvoláján adta elő hibátlanul, nagyszerűen. Soha nem felejtem el, hogy egy alkalommal Kodály Páva-variációit játszotta Dohnányi Ernő vezényletével egy filharmóniai hangversenyen. A kónikus furatú hangszer – annak fizikai lehetőségeit meghazudtolóan – kiegyenlített, bő hangzásával mindenkit elkápráztatott.”

Dömötör Lajos sokféle kamarazenei formációban lépett színpadra. Játszott együtt a Waldbauer-Kerpely vonósnégyessel, amikor Kodály-tanítványa, Molnár Antal Fuvolanégyesét adták elő. 1917-ben a Filharmóniai Társaság Zenekara művészeivel Carl Reinecke Szextettjében (op. 271) és Schubert Oktettjében (D. 803) lépett fel. Dohnányi Ernő kamarapartnereként 1918. január 25-én Beethoven-esten szerepelt, de muzsikustársai között feltűnik az akkoriban Budapesten gyakorta vendégszereplő, világhírű hegedűművész, Bronislav Huberman neve is.

A Filharmóniai Társaság adatai szerint előadta Wolfgang Amadeus Mozart C-dúr fuvola-hárfaversenyét (K. 299), továbbá 1934-ben Edwin Fischer Bach–Beethoven estjén működött közre Johann Sebastian Bach Hármasversenyében (BWV 1044). Kamaraegyüttesek tagjaként tevékenysége nem korlátozódott a komoly műfajokra: az 1920-as években több alkalommal farsangi táncmulatságokhoz szolgáltatott zenét.

Dömötör tanári működésének idején egyre sűrűbben fordult elő, hogy egyes növendékek hangszert váltottak, és az addig általánosan használt Ziegler vagy Schwedler hangszerekről Böhm-típusú fuvolára tértek át. Az új típusú hangszer által a fuvolásokkal szemben támasztott kihívásokat tükrözi, hogy – a nehézségek leküzdését elősegítendő – esetenként évismétlésekre került sor. Maga Dömötör azonban rendületlenül kitartott saját Schwedler hangszerei mellett, és a visszaemlékezések alapján egyértelműen úgy tűnik, hogy zenei elképzeléseit ezeken a hangszereken is messzemenően meg tudta valósítani.

A Második világháború után a korábban jelentős szerepet vállaló személyiségeket, közöttük zenészeket, így többek között Dohnányit és Dömötört is úgynevezett igazolási eljárásnak vetették alá. Dömötört nem igazolták, ennek következményeképpen állásától megfosztották, és a Filharmóniai Társaság Zenekarából is kikerült. Állásától történt megfosztása után a Zeneakadémia egykori fuvolatanára fizikai munkásként dolgozott, a háborúban megsérült házak bontásán. Az ekkor már hatvanas évei elején járó fuvolaművész a túlzott fizikai megerőltetés miatt kórházba került.

Így történt, hogy Dömötör az 1948-ban államosított csepeli gyár Üzemi Fúvószenekarának vezetője lett, hamarosan megszervezte az üzem szimfonikus zenekarát. Barátjával Romagnoli Ferencel közösen életre hívta a Munkásgyerekek Zeneiskoláját, melyet az 1960-as években átvett a Fővárosi Zeneiskola Szervezet. Írásos dokumentumok nem állnak rendelkezésre , de szóbeli emlékezések szerint Dömötör jó hallású és jó hangú fiatalokat keresett, akiket aztán hangszertanulásra vagy kóruséneklésre biztatott.

Az első és az utolsó Dömötör tanítvány 

Dömötör Lajos fuvolatanításai módszereiről az egykori hallgatók visszaemlékezéseiből tájékozódhatunk. A fuvolaművész Zeneakadémiai osztályában  adott volt az a légkör, ami a tehetséges hallgatók kibontakozását lehetővé tette.

Az első és az utolsó Dömötör-növendékek Hartai (Hochstrasser) Ferenc és Jeney Zoltán voltak.

Az első Dömötör-tanítvány, Hartai Ferenc (1895–1970) 1912 és 1914 között a Temesvári Városi Színház zenekarában volt szólamvezető. Az Első világháború idején, 1914 és 1920 között kétévnyi harctéri megszakítással a Király Színház zenekarában működött. 1921-ben sikerrel szerepelt a Filharmóniai Társaság Zenekarának első fuvola állásra kiírt próbajátékán, ahová azonnal szerződtették. 1943 és 1944 között a pécsi konzervatóriumban tanított, majd 1949 szeptemberében kezdte meg szolgálatát a Zeneművészeti Főiskola fuvolaprofesszoraként, ahol aztán egészen 1967-ig oktatott.

A Zeneakadémia irattárában személyi anyaga tartalmaz egy kérdőívet, melynek egyik megjegyzése kissé talányos, ugyanis a „Szakképzettségét mikor és hol szerezte?” kérdésre a következőképpen felelt: „A zeneműv[észeti] főiskolán és magánszorgalommal.” Hartai már egyértelműen a modern Böhm-fuvola játékosa volt.

Dömötör Lajos utolsó tanítványa, az emblematikus művész Jeney Zoltán (1915–1981) volt. Tevékenyen részt vállalt az 1950/1960-as évek magyar zenei életében az Állami Zenekonzervatórium tanáraként, a budapesti és vidéki koncertpódiumok jól ismert szereplőjeként, szólistaként, kamarazenészként és zenekari művészként egyaránt. 

Ehhez az elismertséghez azonban nehéz út vezetett. Mivel Jeney a Második világháború idején, 1942 és 1944 között Münchenben vállalt állást, nem meglepő, hogy 1945-ös hazatérését, akárcsak mestere szintén igazolási eljárás alá került. A művészt az Andrássy út 60-ban vallatásnak vetették alá (ez az épület ma a Kommunista Terror Háza múzeum). Egykori zeneszerzéstanára, Kodály Zoltán köszönhette mentesülését a vádak alól. Később helyzete hamarosan megszilárdult.

1946-tól a Somogyi László vezette Székesfővárosi Zenekar fuvolása lett. 1950-től tanított az Állami Zenekonzervatóriumban, és később magában a Szakközépiskolában is. Noha a Zeneakadémia tanára nem lehetett és bár a későbbi években egyre több fiatal fuvolás lépett színre Jeney pozíciója mégis megingathatatlan maradt. Akárcsak Hartai, ő is a modern Böhm-fuvolát művelte.

1952 és 1959 között Jeney közreműködésével készült el a magyar fuvolaoktatásban évtizedeken át használt fuvolametodika, a Fuvolaiskola. Fontos megemlíteni, hogy Jeney hangszeres tanulmányaival párhuzamosan Kodály zeneszerzés-óráit is látogatta a Zeneakadémián.

Egy tanítvány így emlékszik a Fuvolaiskola születésére:

„Jeney tanár úr is akkor kezdte írni a fuvolaiskolát, minden órára hozott nekem egy cédulát. Mindegyikhez írt egy második szólamot is, így rögtön a tanárával duózhatott a diák. Év végére összeállt az anyag, és ősszel megjelent a fuvolaiskola első kötete”.

A kötet előszavának második bekezdésben így fogalmaz Jeney:

„Magyar iskolát adunk közre. Célunk, hogy a növendék először zenei anyanyelvünkön, a magyar népzene nyelvén szólaljon meg a hangszerével. A gyakorlatok nagy része éppen ezért népdal, vagy a népdal szellemében fogant kompozíció. A magyar zene mellett az idegen népzene és a klasszikus zene is helyet kapott a kötetben”. 

1957-ben Kodály szintén meglepően hasonlóan fogalmaz a „Tizenöt kétszólamú énekgyakorlat” előszavában (1941):

„Jó úton járunk: az iskolás gyermekek már a nép dalain tanulják a zene elemeit; erre az alapra épülhet olyan zenei műveltség, mely nemzeti, de lelket tár minden nép nagy alkotásának”.

 Az iskola egyfajta előzményének Adolphe Burose a magyarországi fuvolaoktatásban korábban használatos Fuvolaiskolája tekinthető (Neue Grosse Fötenschule, cca. 1910). Mindazonáltal munkájában Jeney a magyar népzenére helyezett hangsúly egyértelmű újdonságot jelent. Ez utóbbi törekvés szorosan kapcsolódott a korszak politikai irányelveihez, amit alátámaszt az a tény, hogy a következő években sorra jelentek meg a Jeneyéhez hasonló koncepciót követő fafúvós hangszeriskolák a Zeneműkiadó gondozásában.

E fúvós hangszeriskolák közös jellemzője, hogy kortárs magyar komponisták kifejezetten e célra készült tandarabjai kaptak bennük helyet, valamint rendkívül hangsúlyos szerepet juttattak a népdalfeldolgozásoknak. Ez utóbbi tulajdonság első pillantásra akár a bartóki-kodályi koncepció követésének is tűnhet. 

Ugyanakkor a népzenén alapuló zenei nevelés elképzelése nem volt idegen a korabeli szovjet ideológiától sem, sőt annak a zeneművészettel szemben támasztott elvárásait tükrözte. A zenészek és elsősorban a zeneszerzők felé közvetített ilyen irányú követelményeket explicit formában tartalmazta az a határozat, melyet Andrej Zsdanov, a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára – mellesleg műkedvelő zongorista – az SzKP KB 1948 januári ülésén fogalmazott meg. 

Az 1948 és 1950 között lezajlott „sztalinizálás” alatt néhány zenész – jó helyzetfelismeréssel – Bartók és Kodály népzenei hagyományára hivatkozva próbálta menteni a magyar zenekultúra addig elért eredményeit, míg a kommunista művészetpolitika igyekezett az elvárásoknak megfelelő irányba terelni a zeneszerzést és a zenei életet.

Az 1950-es években kiadott metodikai tananyagok a magyar fuvolapedagógiában hiánypótlónak bizonyultak, noha világviszonylatban a fuvolára készült technikai gyakorlatok korántsem számítottak újdonságnak. 

Paul Taffanel (1844–1908) és tanítványa, Philipp Gaubert (1879–1941) Méthode complète de Flûte című munkája (Leduc, 1923) teljesen ismeretlen maradt a magyar fuvolametodika terültén. A magyar fuvolaoktatás nem a francia iskolát követte, hanem a hasonló célokat kitűző német gyakorlatok voltak ismertebbek. Az 1910-es évek elejéről származó zeneakadémiai évkönyvek szerint a fuvolakurzus heti óraszáma 6 óra volt. Az előkészítő évfolyamok első osztályban a tananyag az alapismeretekre szorítkozott, ezek közé tartozott a hangszer tartása és kezelésének elemi ismertetése, a hangképzés, a hangsorok és hangközök elsajátítása.

A tanulmányok között szerepel Tillmetz Elemi gyakorlatok (op.19) című kiadványa, valamint Burose Fuvolaiskolájának első része, amely csak a kommunizmus korszakában vált nemkívánatos tananyaggá. A második osztályban folytatódott a hangsorok és hangközök ismertetésének folytatása, a tananyagban többek között Fritz Schindler (1871-1924) etűdjei (Weg zur Virtuosität, 1894) és Karl Wehner (1838–1912)  Tizenkét nagy etűdje (12 grobe Übungen für Flöte). Ernesto Köhler (1849–1907) etűdjei mellett ezek az anyagok képezték a zeneakadémiai órák anyagát.

Magyarországon a Második világháborút követően nem csupán a világégés okozta pusztítás nyomait kellett fölszámolni, hanem meg kellett küzdeni a kommunizmus okozta politikai és kulturális elzártsággal is. A több évtizednyi elszigeteltség egészen az 1950-es évek második feléig érezhető maradt és látványosan hatott a fuvolaimetodika arculatára, amelynek hatásai máig érezhetők.

Ozsvárt Viktória tanulmányából összeállította Czeloth-Csetényi Gyula.

Forrás

• Tanulmány – Viktória OZSVÁRT – Fuvolazene és történelem a 20. században Magyarországon 
• Könyv – A magyar fuvolázás elmúlt kétszáz éve és európai beágyazódása, page 226.

A könyv elérhető: www.bookline.hu

Viktória Ozsvárt

Viktória Ozsvárt (1985) has been assistant research fellow at the Archives for 20th-21st Century Hungarian Music of the HUN-REN Institute for Musicology since 2016. Her main task was the arrangement and systematization of the heritage of László Lajtha. In 2018 she gained the HAS Young Researcher Scholarship. She obtained her PhD degree at Liszt Academy in 2021. The topic of her dissertation was the analysis of the late creative period of Hungarian composer and folk music researcher László Lajtha (1892–1963).

In 2017 on the occasion of Lajtha’s 125th anniversary she organized a conference in honor to the composer, and launched a web page about the Lajtha-collection kept in the Archives. She gained the Zoltán Kodály Scholarship in 2020, and the scholarship of the New National Excellence Program three times between 2017 and 2019. In her researches she dealt with the oeuvre of László Lajtha (Álomkép és valóság. Lajtha László utolsó alkotókorszaka, 2023), the writings by Hungarian-French musicologist Emil Haraszti (A francia kapcsolat. Haraszti Emil pályaképe, 2022), and the development of early Hungarian musicology.

She took part in several publications as co-editor (Járdányi és kora, 2020; Dohnányi-tanulmányok 2021, 2021; Lajtha László összegyűjtött írásai I–II, 2022). She was the editor of the selected writings by Hungarian composer György Ránki (Ránki György válogatott írásai, 2022). In 2022 she was the author of a promotional series published by Akkord Kiadó on the oeuvre of 12 contemporary Hungarian composers.

Gyula Czeloth-Csetényi

www.czeloth.com | ORDER BOOK

Mr. Czeloth-Csetényi, Gyula plays the flute since his age of 10. He went to the Bartók Conservatory, then he studied at the Liszt Ferenc Academy of Music. After the demolition of the iron curtain he was the first to visit Sir James Galway’s Seminar from Hungary in Switzerland between 1993 and 1995. He was Dr. Jochen Gartner’s student at the Richard Strauss Conservatory in Munich. 

Gyula Czeloth-Csetényi has made his first CD recording of Gamal Abdel-Rahim’s compositions there. He graduated “Cum Laude” in 1997 at the Liszt Ferenc Academy of Music. Between 1990 and 1999 he has been the editor and publicist of the journal of the Hungarian Flute Association. Beside his classic repertoire he plays at a jazz band where his own compositions are performed, too. He played together with recognized jazz musicians.

As classical flutist he has performed all over Europe and in Japan. He made a solo CD in 2001, its title is “12 Romance”. He is a co-lead author of the book under title – “The last two hundred years of Hungarian flute playing and its European integration”. The book was published in 2022.